Author Description

A fiatal költő – előző kötete, a Mész (2012) kapcsán – egy interjúban azt nyilatkozta, hogy „egyre kevésbé érdekelt, hogy mit írok meg, és egyre jobban érdekelt a hogyan. Az életszerűségtől a szövegszerűség felé mozdultam el, talán megértettem valamit abból, amit az irodalomelmélet a szöveg és a valóság viszonyáról mond.” A megjelenített sötét valóság és a versbeszéd pontossága csakugyan összhangot mutat; Závada Péter valami földön túli tájon jár, azt írja le a lehető legpontosabban és legérzékletesebben. Egyszerre konkrét és sejtelmes tájék ez: „Létezik egy part, ahol most néhány / perccel később van. Ott már tudom, / hová fut ki az az utca, amelynek innen / még nem látszik a vége” (hely az időnek, 1.). Egyszerre statikus és mozgalmas ez az elképzelt vagy nagyon is valóságos táj, ahol a házak és a napraforgók egyszerre fordulnak a fény felé; ahol alkonyatkor új neve lesz a térnek; és a halmozódó jelen kiszorítja a jelenből azt, aminek vége van. Závada Péter túlnő a lírai én személyén, hiszen többször is arról beszél, hogy az ember nem ér véget a bőrénél, a környezete is hozzá tartozik: „A külvilág a testemhez ér, / beszivárog a pórusokon. Nézlek, / miközben a mellkasod zaklatottan / hullámzik, ahogy a hold tömege / magához húzza a nyugtalan tengert” (hely az időnek, 3.). Závada azt is tudatosítja, hogy a lírai alany nem feltétlenül azonos a költő személyével, több annál, mert benne van megannyi olvasmánya, élettapasztalata, sejtelme, szándéka, hozzá tartozik a környezete, miként a tenger apály-dagály mozgásához a távoli Hold. Ez a személyiség-kitágítás végül is erősen relativizálja a valóságot, minden megfoghatatlanná, szürreálissá lesz.